Márciusban egy nagyon kedves meghívást kaptam Trojan Márta művészettörténésztől. Emlékkiállítást szervezet édesapja csodaszép grafikáiból, és megkért nyissam meg. Mivel nagy örömömünk volt benne közreadom.
Nagyon köszönöm , hogy itt lehetek, először nem is értettem miért engem kért erre Márta….De az izgalommal együtt a megnyitóra való készülődés, nekem nagy örömet és néhány meglepetést is adott. Teljék örömük Önöknek is a kiállításban.
Nos, hogyan is kerültem ide, hiszen nem vagyok művészettörténész, így szakember sem. Rajztanár vagyok.
Mikor Márta megkért, azt mondta nem is szeretné. Ha szigorúan véve szakemberként, inkább pedagógiai és baráti szemszögből szeretne megnyitót.
Így hivatalos értékelés és művészettörténeti elemzés helyett most más dolgokat hozok szóba.
Én Mariant Apukám barátjaként ismertem meg, mondhatni tőle „kaptam”. Összekapcsolta őket az építészet és a képzőművészet, a tenni akarás, az újítás, közösségteremtés szeretete. Talán mondhatom mindketten szerelmesek voltak a szakmájukba. Nem is a szakmájukba, hivatásukba.
Mártát, úgy ismertem meg, hogy egy iskolában tanítottunk. És köszönöm azt a meghívást azért is felidézte az őszinte jó hangulatú beszélgetéseinket, aminek sokszor mélyebb rétegei is voltak, és bizony mostanában nagyon hiányzik….
Így itt most két apa és lánya barátsága okaként állok itt.
Tehát próbálok tanárként, barátként közelíteni.
A legfontosabbnak azt tartom, hogy a kiállított képek most is ( sőt éppen most) beszélgetést generálnak, kérdéseket vetnek föl a témájukat, technikájukat illetően.
De az alkotásokon túl, rájöhetünk arra, hogy tulajdonképpen egész élete példaként áll előttünk.
A tetteivel a nehéz körülményekre adott válaszaival, a töretlen lelkesedésével, kíváncsiságával és a jóba, emberibe vetett bizalmával.
Hogy csak egy eseményt emeljek ki a számtalan hasonló közül: 56-ban gyűjtést szervezett a tragikus eseményeket átélt magyarok megsegítésére, pedig Ő maga is nagy nehézségekkel nézett szembe. Döntött egy új országban való életről, házasságról, költözésről.
Trojan Marian Jozef számos díjat kapott mindkét hazájában, szűkebb és tágabb környezetében melyek elismerték művészetét, emberségét.
"Művészetemet szolgálatnak tekintem, kutatva azokat a mozzanatokat, amelyek közösek a magyar és lengyel történelemben."
Engedjétek meg, hogy megosszam saját személyes élményemet is Mariannal kapcsolatban. Ez a kis szelet nagyon jellemző rá. Egy munkám során ismertem jobban meg őt, mikor egy művészellátó boltban dolgoztam. Sokszor jött oda, és papírokat eszközöket vásárolt. Közben beszélgettünk, kíváncsian érdeklődött az újabb fajta anyagokról. Elmesélte, éppen mi foglalkoztatja. De van egy olyan emlékem, amikor művészeti pályázathoz kértem ajánlást tőle és boldog érdeklődéssel rögtön kaptam is tőle. Nem szedett darabokra, nem vetett górcső alá, csak örült, hogy lehetőséget találtam és biztatott. Ez a gesztus többet jelentett minden szónál, hasonlót akkor még nem is tapasztaltam, más nagy betűvel írt „MŰVÉSSZ”-el kapcsolatban.
Van valami, amiről nem volt tudomásom Marian életében ez a pedagógiai vénája és tevékenysége.
Ennek kiindulópontja a lengyelországi cserkészetben való részvétel és fő helyszíne Magyarországon a füzesabonyi könyvtár volt.
„ A gyerekek figyeltek rám, elfogadták a véleményemet, mert én is figyeltem rájuk.”
A könyvtárban egyre népszerűbb Ludas Matyi Gyermek Klubbot működtetett. Igazi komplex nevelés zajlott. Ma is megirigyelhetnénk a programját, annak összetettségét, frissességét. Egy 1988-ban keletkezett könyvtári jelentés így foglalja össze a klub céljait: „ A gyerekek látáskultúrájának, ízlésének fejlesztése, grafikai eljárások, térplasztikák megismerésével, alkotásával:
- Általános műveltségük fejlesztése, világképük alakítása
- Igazi művészi alkotások megismerése, gyűjtése, kiállítási lehetőség
Beindult az ex-libris gyűjtés is.”
A gyűjtemény és a kiállítás az idők során egyre gyarapodott, felkeltve a felnőttek érdeklődését is. A klubba járó gyerekek egy életre szóló művészi élményt kaptak. Könnyedén felismerték a különböző technikákat, megtanultak együtt dolgozni, a saját és társaik munkáit értékelni, megismerték az eljárások során használt szakkifejezéseket.
A gyerekek gyakran vendégeskedtek nála otthon, a saját műhelyében is. Arra is gondolt, hogy másokat megismerhessenek a kis alkotók, ezért gyakran hívtak vendégeket és meglátogatták a környékbeli képzőművészek műhelyeit.
Ezeket felfedezve, meglepetésemre párhuzamot találtam az ő és az én elképzeléseim között ebben is.
Így biztosan el hozom erre a kiállításra a tanítványaimat.
Biztosan beszélek majd arról, hogy egy bonyolult érzelmet, történelmi drámát, áhítatot, hogyan lehet kifejezni egyszerű eszközökkel, ami finom és ha kell kemény vonalakból áll.
Biztosan szóba hozom, hogy hogy lehet képpé sűríteni egy egyszerű, vagy felemelő pillanatot. Hogyan lehet rátalálni számunkra sokatmondó szimbólumokra ( Mint ahogyan Mariannál visszatérő motívum a madár, virág, nap, emberi kéz).
Hogy van lehetőség nagy ívű gondolatsor kifejezésére egy képen, vagy néhány képből álló sorozat megalkotásával.
Hogy mégis elég, ha csak körülnézünk, hogy az egyszerű tárgyak, az épített környezetünk, a körülöttünk élő növények állatok formája - és ha felruházzuk - mögöttes tartalma pont elég, hogy kifejezzük magunkat.
Biztosan felhívom figyelmüket, hogy hogyan válik eggyé a kép formavilága a szöveggel, hogyan illeszkednek a tárgyakhoz, élőlényekhez a betűk.
Nagy szükség volna ma is ilyen művekre, tanárokra, úgyhogy vegyünk példát, inspirációt a kiállított alkotásokon át hozzánk beszélő Marianról.
Tegyünk fel kérdéseket, tegyenek föl kérdéseket a képeknek, de a kár magunknak is.
Ő így vallott erről: „ ha az emberek szemét irányíthatom az élet és harmonikus városképek örök szépségeire, azt hiszem, segítettem őket az élet szépségeinek a felismerésében. Ez a legtöbb, amit a művész tehet.”
És ajánlom beszélgessenek Mártával, aki nemcsak családi, emberi oldalát ismeri mélyen Marian, az Apukája életének, hanem szakemberként, művészettörténészként is avatott.
Nagyon remélem Márta vágya, hogy minden évben egy kiállítással emlékezik Apukájára valóra válik! Várjuk a folytatást.
Köszönöm még egyszer a meghívást! A legjobbakat kívánom mindannyiuknak!
